Sprachaufenthalt in Baden-Württemberg 2011

Órákig...sőt napokig tudnék erről mesélni...hol is kezdjem?...

Ott kezdődött az egész, hogy HerțaEnikő német szakos tanárnő szólt, hogy lehetőség van arra, hogy egy hónapot Németországban töltsünk el ingyen a Sváb Egyesület jóvoltából és ha gondoljuk, próbáljuk meg. Mit is kellett tenni? Csupán annyit, hogy egy bemutatkozó levelet kellett írni németül természetesen. Leírni magamról, hogy milyen vagyok, mit szeretek csinálni, és hogy miért szeretnék Németországba menni. Az volt az első gondolatom, hogy úgysem fog sikerülni, majd úgy döntöttem, hogy miért ne próbáljam meg én is,  nincs vesztenivalóm, hiszen kedvenc tantárgyam a német, úgy gondoltam hasznomra válhat ez a tanulási lehetőség. Néhányan meg is írtuk ezt a levelet, majd elküldtük Bukarestbe, ahonnan továbbították Németországba és az ottani szervezet vezetői a leveleink alapján eldöntötték, hogy melyikünk élhet ezzel a nagy lehetőséggel, vagyis melyikünk tölthet el egy hónapot Németországban. Egy kevés várakozás után a Sváb Egyesület közölte e-mailben, hogy én lettem a kiválasztott, mehetek Németországba a nyári vakációban, hogy nagyon örülnek és hogy sok szeretettel várnak. Romániából összesen tizenketten mehettünk az ország különböző területeiről, mint például Bukarest, Kolozsvár, Constanța, Szeben, Szatmár stb. Magyarországról, Horvátországból és Szerbiából is kiválasztottak tizenkét-tizenkét diákot. A romániaiakkal felvettem a kapcsolatot és így négyen együtt utaztunk a repülőn. Június 21-én délelőtt érkeztünk meg Stuttgartba, a reptéren már várt is minket az egyesület vezetője és elvitt a szállásunkra, a Jugendherberge-be. Ott voltunk mindannyian elszállásolva négy napig. Arra a négy napra programokat szerveztek nekünk, elvittek a stuttgarti tévétoronyhoz, a Mercedes-múzeumba,  a Ludwigsburg kastélyba, és egy zsidó emlékműhöz, majd a negyedik napon felkészítettek a minket befogadó családnál való életre, ötödik napon mindenik diák elhagyta a szálláshelyet és elutazott a környező helységekbe a neki szánt családhoz. Attól fogva mi diákok már nem találkoztunk többet, de tartjuk még mindig a kapcsolatot.

Nagyon jó és szerethető családhoz kerültem Westhausen nevű helységeben. Már első találkozásunktól fogva úgy kezeltek mintha saját gyerekük lennék, mindig mindent megbeszéltünk, nagyon sokat szórakoztunk, nevettünk együtt, minden napra kitaláltak valami izgalmas és érdekes programot számomra, rengeteg helyre elvittek és sok látnivalót mutattak meg nekem. Voltam családi összejöveteleken, baráti társaságokban, bulikban, kirándulásokon, nagyon sok mindent láttam és tanultam.  Sosem volt időm untakozni, mert emelett a sok program mellettt minden délelőtt iskolába jártam az Ellwangen nevű helységben található Peutinger Gimnáziumban, ahová első nap elkísért a „német anyukám”, bemutatott az iskolaigazgatónak, aki nagyon kedvesen fogadott, majd bekellett illeszkednem az új osztályomba. Nem volt nehéz dolgom, az osztály érdeklődéssel figyelt rám bemutatkozásomkor és mindannyian szeretettel befogadtak.  Olyan is volt, hogy délután öt óráig voltak óráim. Ez kicsit fárasztó volt, mert a délután is vagy a barátokkal vagy a családdal vagy egy újabb kiruccanással telt. Volt két „testvérem”, egy 15 éves lány és egy 17 éves fiú, teljesen beolvadtam az ők baráti társaságukba is, a „német anyukám” pedig mindig arra törekedett, hogy megmutassa és megtanítsa nekem a sváb jellegzetességeket. Például ételek, szokások stb. Engem is lányuknak szólítottak és részese voltam a család minden eseményének.

Az iskolában rengeteg barátot szereztem, és közben még sok mindent tanultam is, nagyon érdekes volt részese lenni egy úgymond másik világnak, hiszen teljesen más, új volt ott minden, nem az itthoni, megszokott.

Július 24-én indultam haza, rengeteg élménnyel és emlékkel gazdagabban, a búcsú fájdalmas volt, mindannyian sírtunk, de most is tartjuk a kapcsolatot a családdal, és az ott szerzett barátokkal,  várnak vissza és várjuk az újabb találkozást.

Úgy érzem nagyon hasznos volt ez az egy hónap amit teljesen idegenként kellett eltöltenem a nagyvilágban, de nagyon gyorsan eltelt, rövidnek tűnt és bár a „német családomra” mindig mindenben számíthattam, megkönnyítették a dolgomat, hiszen rengeteg szeretetet, törődést, gondoskodást kaptam tőlük, de azért megkellett tanulnom a saját lábamon megállni. Emellett sok mindent tanultam és bővíthettem német szókincsemet, és ami nem mellékes, rengeteg új barátot szerezhettem.  Mindig szeretettel gondolok vissza az ott töltött egy hónapra.

Ezúton mondok köszönetet mindenkinek, akik hozzájárultak ahhoz, hogy életem egyik legszebb, legnagyobb és egyben tanulságos élményében lehetett részem.

Silló Csilla XII.B

2011-10-30